A film 3 idegenről szól, akik a Katrina hurrikán pusztítása után körbeautókázzák Luisiana-t. Az út során megismerik egymást és kiderül, hogy miért egyeztek bele abba, hogy teljesen idegen emberekkel utazzanak együtt.
Az interjú során Stewart beszél a szerepről, amit felajánlottak neki, arról, hogy hogyan választja ki azt a szerepet, amit elvállal, a Runaways-ről, a Breaking Dawn-ról, és még sok másról.
Amikor autókázni mész, úgy gondolsz erre a dologra, mint az alapos önmegismerés kalandjára?
KS: Az egyetlen ilyen hosszú autókázás, amit valaha tettem, az Portland-ből volt hazafelé, mikor ott voltam a Twilight-ot forgatni. Vettem egy kis teherautót, és hazavezettem. Nem ez volt a legátformálóbb élmény, de jó móka volt. Megadta a szabadság és az eltávolodás érzését valamitől, elég intenzív élmény volt.
Most, hogy már mindenféle karaktert játszottál, mi vonz téged egy szerepben?
KS: Igazából az ember mondhatja azt, hogy ezt szeretném most megcsinálni, mert ez különbözik attól, amit eddig csináltam, de én nem tudom ez alapján eldönteni a dolgot. Mert annak ellenére, hogy a karakter hasonlít valamennyire az én elképzeléseimhez, vagy nem, és hogy tetszik e a szövegkönyv; az, ami igazából rávesz arra, hogy eljátsszak egy szerepet, és ez elég bizarr dolog: az az, hogy részese lehessek a filmnek és ne csak azért, mert ’Ó benne akarok lenne ebben a moziban’. Nem, én szeretném megélni azt az életet. Szóval a szerepnek meg kell érintenie engem valamilyen módon, és ezt mindig nehéz körülírni, szóval nem tudom, hogy mit akarok még csinálni. Ez az első alkalom, hogy nincsenek egymás után felsorakoztatva az elkövetkezendő munkáim, úgyhogy most teljesen tiszta a látóterem. Igazából ez elég izgalmas.
És te élvezed ezt a helyzetet? Milyen ajánlatokat kapsz?
KS: Ez nem úgy működik, hogy kapok… nem úgy van, hogy mindenki el van ájulva. Őszintén, elég fura dolog erről a mennyiségről beszélni. Szoktam kapni… sosem szabad az olyan szövegkönyvet komolyan venni, amik igazából csak vázlatok, és a készítők csak egy dollár jelet szeretnének a képkeretbe tenni. Ez annyira egyértelmű. Csak olyan munkát szeretnék csinálni, amiről úgy gondolom, hogy előre visz, megmozgat bennem valamit, és valami olyasmi, ami egyáltalán nem jellemző rám. Úgyhogy totál szerencsés vagyok, el se hiszem, hogy mennyire. Nem mondom azt, hogy bármit megcsinálhatok, de most egyértelműen több lehetőségem van, mint valaha, úgyhogy szuper.
Nem gondolod, hogy a Breaking Dawn le fogja kötni a napirendedet? Kettő film lesz?
KS: Valószínűleg Novemberben lesz, de nem tudom, hogy egy vagy két film lesz e.
Miért ne lenne?
KS: Ja, igen, lehetne…
Két filmre szerződtél, vagy csak egyre? Talán nem tudnak kettőt csinálni.
KS: Nem tudom. Igazán nem tudom. Nem tudom elképzelni, hogy ne akarnának… a történet annyira megtöltene két filmet teljesen és nagyon béna lenne, ha… nagyon kiábrándító lenne, ha úgy kéne csinálnunk: „Oké, ki kell hagynunk ezt a helyszínt, ki kell hagyni ezt a jelenetet, meg ezt, meg azt.” Szóval én szeretnék két filmet csinálni, de hogy tökéletesen őszinte legyek, tényleg nem tudom, hogy mit fognak csinálni.
Ezt a filmet a Twilight előtt forgattad. Nehéz erre már visszagondolni? Máshogy közelítenéd meg a dolgokat most, hogy nemzetközi arc lettél?
KS: Szerintem, mivel nem én vagyok a király, csak egy alattvaló, és mivel teljesen suta módon beleadom a szívem, nem hiszem, hogy különbséget tennék… nagy szégyen lenne, ha csak azért, mert csináltam egy filmet (és tudom, hogy az négy vagy öt film, vagy tökmindegy, de akkor is egy történet). Számomra egy projekt. Ugyanaz a karakter. Nem sok minden változott, szóval hogyha valami ilyesmi befolyásolná a döntéseket, nincs meg a sémám arra, hogy az emberek hogyan fogadnák a filmjeimet (abban az esetben, ha csinálnék). És miért csinálok horrorfilmeket, és miért csinálok filmeket „elégedetlen” tinikről, mert szinte mindig ilyeneket kapok. Ezek csak olyan emberek, akiket tényleg el akarok játszani. Fogalmam sincs, hogy mi a frászt csinálok. Csak olyan szerepeket játszom, akik jelentenek számomra valamit.
Mit mondanál Martine jelleméről?
KS: Úgy éreztem, hogy ő olyan… kapcsolódni tudtam hozzá, mivel ő is olyan tipikus lány, aki mindig mindenhol ott akar lenni, és csak mosolyogni, és bármi is van éppen, akkor is ott akar lenni a közepén. De ugyanakkor már túl sok helyzetben hozták zavarba, úgyhogy úgy érzi: „Ezt nem tudom többször végigcsinálni.” Viszont úgy érzem, hogy ő el is szigetelte magát abban az értelemben, hogy mindenki fölé helyezi magát. Nem tud beszélgetni az emberekkel, mert olyan sokszor cserben hagyták már, így hirtelen… erre való reakcióként, mintha jobbnak tekintenéd magad náluk. Martine ráébred ez alatt az utazás alatt, és ezt nagyon klassz egy ennyire fiatal személytől látni, hogy eljut arra a pontra, mikor ráébred: „Oh, Istenem, sose figyeltem rád, és most, hogy végre kinyitottam a szemem, már látlak, és tudom, hogy nem volt igazam.” Úgyhogy ez tetszett.
Az akcentusok könnyen mennek neked?
KS: Szerintem ezt is csak iskolában lehet megtanulni. Nyilván hallatszik rajtam, hogy semmit se tudok erről, de itt leviszik a hangsúlyt, meg… csak Luisiana-n belül van vagy 15 féle akcentus. És aztán visszaesel benne, de közben azt mondod: „Nem, nem, tényleg, nekem megvan az akcentusom.” Ez olyan lenne, mintha nekem kéne angol akcentust használnom, erre csak megnézném a Mary Poppins-t és már mennék is, hogy „Oké.”
A szívedre hallgatsz, mikor játszol: William-mal (Hurt) szemben, aki nagyon aprólékos?
KS: Teljesen. Érdekes ezt a két féle dolgot látni együtt. Beszélgettünk erről, mert egész nap beszélgettünk William-mel. Elmondtuk, hogy hogyan kaptuk meg a munkát, és nekem voltak szerepeim filmekben azelőtt, amiket nagyon komolyan vettem, és nagyon szerettem. Itt azt hiszem megtanultam, hogy én egy meglehetősen ösztönös színész voltam, ami pedig nem feltétlenül szükséges ehhez… Vagy nem voltam tudatában annak a ténynek, hogy ha érzek valamit, nem szükséges leülnöm, és azon gondolkoznom, hogy ez most miért van. Ez sokat segített. Sokkal jobban megértettem a történetet William-nek köszönhetően. Az egész a próbafolyamaton múlt, nem úgy volt, hogy felálltunk, és megcsináltuk a jelenetet, és próbáltuk jól csinálni. Minden a megértésről szólt. William sosem hagyta abban. Sose hagyja abba a próbálkozást, hogy minél több tudást szerezzen. Sok minden nincs kimondva. Ez nem olyan, hogy egy csomó esemény történik a cselekményen belül. Az igazán dinamikus váltások a sztoriban történnek… sok ember valószínűleg nem szereti az ilyen típusú filmeket, de ez is csak egy ilyen film. Sokkal inkább a pillantásokban van a cselekmény, mint a filmvásznon megrendezve.
A Runaways nagyon fel van kapva. Milyen ez az élmény, és mennyire másfajta figyelmet kapsz emiatt?
KS: Szerintem nagyon izgalmas, amivé vált… mind tudtuk, hogy ha jól csináljuk a dolgokat, akkor ez egy Sundance-es film lesz, de most már ki is jött a film. Nagyobb dolog lett belőle, mint vártuk, ami mindig nagyon izgalmas. De nem kapok miatta másféle figyelmet. Csak adod az interjúkat a filmeddel kapcsolatban. Nem tudom, minden esetre a Sundance baromi jó volt. Imádom a Sundance-t. Ez egyike a néhány olyan helynek, ahova elmehetsz, hogy megmutasd a filmedet, aztán beszélgetsz 300 emberrel, akik épp előtte látták a filmet, és igazán őszintén ülnek ott, hogy: „Igen, épp most láttuk.” Ez egy nagyon másfajta élmény.
Hogyha elmész egy forgatási helyszínre, megpróbálod minél inkább otthonossá tenni, vagy inkább beleveted magad annak a helynek az életstílusába, ahol épp vagy?
KS: Próbálom ezt tenni. Ismerek embereket, színészeket, akik ha elmennek egy helyszínre, akkor a lakókocsijukat átalakítják az otthonukká. Szó szerint, képeket raknak ki, meg ilyenek. Én ezt nem csinálom. Szeretek ott lenni, ahol vagyok. És úgy teszel, mintha igazából ott élnél, mintha igazából ott élnél, mintha azt mondanád, hogy ja, itt élek most. Látnod kell, hogy igazából milyen, főleg arra a másik filmre értem pl., amit New Orleans-ban csináltam.
Mi tetszett New Orleans-ban?
KS: Szerettem dédelgetni az öszvéreket, amik a Jackson Street-en sétáltak. Mondták is nekem, hogy: „Gyere, menjünk egy kört.” Én meg: „Soha, csak simogatni akarom őket. Nem fognak ezzel a valamivel körbe-körbe vonszolni.”
Milyen az, amikor anyukád felhív, és azt mondja, hogy rendezni fogok egy filmet, és azt szeretném, hogy legyél benne?
KS: Bárcsak így menne. Próbáljuk összehozni a dolgot állandóan. Ha most azonnal felhívna, és azt mondaná: „Csinálunk egy filmet”, akkor nagyon izgatott lennék. Azt hiszem a kérdés az, hogy milyen lenne az anyukáddal dolgozni. Úgy értem, hogy mi nagyon közel állunk egymáshoz, ugyanakkor mindketten nagyon-nagyon különbözőek vagyunk kreatív dolgokban. Szóval én úgy érzem, hogy klassz lenne. Szerintem igazából mi el tudnánk vonatkoztatni a családi dologtól. Úgy érzem, hogy mi mindketten nagyon szeretjük, amit csinálunk, és igazából tudnánk dolgozni valamin, és tudnánk csinálni valami igazán klasszat.
És tisztelitek egymást?
KS: Persze, naná.
Az interjú során Stewart beszél a szerepről, amit felajánlottak neki, arról, hogy hogyan választja ki azt a szerepet, amit elvállal, a Runaways-ről, a Breaking Dawn-ról, és még sok másról.
Amikor autókázni mész, úgy gondolsz erre a dologra, mint az alapos önmegismerés kalandjára?
KS: Az egyetlen ilyen hosszú autókázás, amit valaha tettem, az Portland-ből volt hazafelé, mikor ott voltam a Twilight-ot forgatni. Vettem egy kis teherautót, és hazavezettem. Nem ez volt a legátformálóbb élmény, de jó móka volt. Megadta a szabadság és az eltávolodás érzését valamitől, elég intenzív élmény volt.
Most, hogy már mindenféle karaktert játszottál, mi vonz téged egy szerepben?KS: Igazából az ember mondhatja azt, hogy ezt szeretném most megcsinálni, mert ez különbözik attól, amit eddig csináltam, de én nem tudom ez alapján eldönteni a dolgot. Mert annak ellenére, hogy a karakter hasonlít valamennyire az én elképzeléseimhez, vagy nem, és hogy tetszik e a szövegkönyv; az, ami igazából rávesz arra, hogy eljátsszak egy szerepet, és ez elég bizarr dolog: az az, hogy részese lehessek a filmnek és ne csak azért, mert ’Ó benne akarok lenne ebben a moziban’. Nem, én szeretném megélni azt az életet. Szóval a szerepnek meg kell érintenie engem valamilyen módon, és ezt mindig nehéz körülírni, szóval nem tudom, hogy mit akarok még csinálni. Ez az első alkalom, hogy nincsenek egymás után felsorakoztatva az elkövetkezendő munkáim, úgyhogy most teljesen tiszta a látóterem. Igazából ez elég izgalmas.
És te élvezed ezt a helyzetet? Milyen ajánlatokat kapsz?
KS: Ez nem úgy működik, hogy kapok… nem úgy van, hogy mindenki el van ájulva. Őszintén, elég fura dolog erről a mennyiségről beszélni. Szoktam kapni… sosem szabad az olyan szövegkönyvet komolyan venni, amik igazából csak vázlatok, és a készítők csak egy dollár jelet szeretnének a képkeretbe tenni. Ez annyira egyértelmű. Csak olyan munkát szeretnék csinálni, amiről úgy gondolom, hogy előre visz, megmozgat bennem valamit, és valami olyasmi, ami egyáltalán nem jellemző rám. Úgyhogy totál szerencsés vagyok, el se hiszem, hogy mennyire. Nem mondom azt, hogy bármit megcsinálhatok, de most egyértelműen több lehetőségem van, mint valaha, úgyhogy szuper.
Nem gondolod, hogy a Breaking Dawn le fogja kötni a napirendedet? Kettő film lesz?
KS: Valószínűleg Novemberben lesz, de nem tudom, hogy egy vagy két film lesz e.
Miért ne lenne?
KS: Ja, igen, lehetne…
Két filmre szerződtél, vagy csak egyre? Talán nem tudnak kettőt csinálni.
KS: Nem tudom. Igazán nem tudom. Nem tudom elképzelni, hogy ne akarnának… a történet annyira megtöltene két filmet teljesen és nagyon béna lenne, ha… nagyon kiábrándító lenne, ha úgy kéne csinálnunk: „Oké, ki kell hagynunk ezt a helyszínt, ki kell hagyni ezt a jelenetet, meg ezt, meg azt.” Szóval én szeretnék két filmet csinálni, de hogy tökéletesen őszinte legyek, tényleg nem tudom, hogy mit fognak csinálni.
Ezt a filmet a Twilight előtt forgattad. Nehéz erre már visszagondolni? Máshogy közelítenéd meg a dolgokat most, hogy nemzetközi arc lettél?KS: Szerintem, mivel nem én vagyok a király, csak egy alattvaló, és mivel teljesen suta módon beleadom a szívem, nem hiszem, hogy különbséget tennék… nagy szégyen lenne, ha csak azért, mert csináltam egy filmet (és tudom, hogy az négy vagy öt film, vagy tökmindegy, de akkor is egy történet). Számomra egy projekt. Ugyanaz a karakter. Nem sok minden változott, szóval hogyha valami ilyesmi befolyásolná a döntéseket, nincs meg a sémám arra, hogy az emberek hogyan fogadnák a filmjeimet (abban az esetben, ha csinálnék). És miért csinálok horrorfilmeket, és miért csinálok filmeket „elégedetlen” tinikről, mert szinte mindig ilyeneket kapok. Ezek csak olyan emberek, akiket tényleg el akarok játszani. Fogalmam sincs, hogy mi a frászt csinálok. Csak olyan szerepeket játszom, akik jelentenek számomra valamit.
Mit mondanál Martine jelleméről?
KS: Úgy éreztem, hogy ő olyan… kapcsolódni tudtam hozzá, mivel ő is olyan tipikus lány, aki mindig mindenhol ott akar lenni, és csak mosolyogni, és bármi is van éppen, akkor is ott akar lenni a közepén. De ugyanakkor már túl sok helyzetben hozták zavarba, úgyhogy úgy érzi: „Ezt nem tudom többször végigcsinálni.” Viszont úgy érzem, hogy ő el is szigetelte magát abban az értelemben, hogy mindenki fölé helyezi magát. Nem tud beszélgetni az emberekkel, mert olyan sokszor cserben hagyták már, így hirtelen… erre való reakcióként, mintha jobbnak tekintenéd magad náluk. Martine ráébred ez alatt az utazás alatt, és ezt nagyon klassz egy ennyire fiatal személytől látni, hogy eljut arra a pontra, mikor ráébred: „Oh, Istenem, sose figyeltem rád, és most, hogy végre kinyitottam a szemem, már látlak, és tudom, hogy nem volt igazam.” Úgyhogy ez tetszett.
Az akcentusok könnyen mennek neked?
KS: Szerintem ezt is csak iskolában lehet megtanulni. Nyilván hallatszik rajtam, hogy semmit se tudok erről, de itt leviszik a hangsúlyt, meg… csak Luisiana-n belül van vagy 15 féle akcentus. És aztán visszaesel benne, de közben azt mondod: „Nem, nem, tényleg, nekem megvan az akcentusom.” Ez olyan lenne, mintha nekem kéne angol akcentust használnom, erre csak megnézném a Mary Poppins-t és már mennék is, hogy „Oké.”
A szívedre hallgatsz, mikor játszol: William-mal (Hurt) szemben, aki nagyon aprólékos?
KS: Teljesen. Érdekes ezt a két féle dolgot látni együtt. Beszélgettünk erről, mert egész nap beszélgettünk William-mel. Elmondtuk, hogy hogyan kaptuk meg a munkát, és nekem voltak szerepeim filmekben azelőtt, amiket nagyon komolyan vettem, és nagyon szerettem. Itt azt hiszem megtanultam, hogy én egy meglehetősen ösztönös színész voltam, ami pedig nem feltétlenül szükséges ehhez… Vagy nem voltam tudatában annak a ténynek, hogy ha érzek valamit, nem szükséges leülnöm, és azon gondolkoznom, hogy ez most miért van. Ez sokat segített. Sokkal jobban megértettem a történetet William-nek köszönhetően. Az egész a próbafolyamaton múlt, nem úgy volt, hogy felálltunk, és megcsináltuk a jelenetet, és próbáltuk jól csinálni. Minden a megértésről szólt. William sosem hagyta abban. Sose hagyja abba a próbálkozást, hogy minél több tudást szerezzen. Sok minden nincs kimondva. Ez nem olyan, hogy egy csomó esemény történik a cselekményen belül. Az igazán dinamikus váltások a sztoriban történnek… sok ember valószínűleg nem szereti az ilyen típusú filmeket, de ez is csak egy ilyen film. Sokkal inkább a pillantásokban van a cselekmény, mint a filmvásznon megrendezve.
A Runaways nagyon fel van kapva. Milyen ez az élmény, és mennyire másfajta figyelmet kapsz emiatt?
KS: Szerintem nagyon izgalmas, amivé vált… mind tudtuk, hogy ha jól csináljuk a dolgokat, akkor ez egy Sundance-es film lesz, de most már ki is jött a film. Nagyobb dolog lett belőle, mint vártuk, ami mindig nagyon izgalmas. De nem kapok miatta másféle figyelmet. Csak adod az interjúkat a filmeddel kapcsolatban. Nem tudom, minden esetre a Sundance baromi jó volt. Imádom a Sundance-t. Ez egyike a néhány olyan helynek, ahova elmehetsz, hogy megmutasd a filmedet, aztán beszélgetsz 300 emberrel, akik épp előtte látták a filmet, és igazán őszintén ülnek ott, hogy: „Igen, épp most láttuk.” Ez egy nagyon másfajta élmény.
Hogyha elmész egy forgatási helyszínre, megpróbálod minél inkább otthonossá tenni, vagy inkább beleveted magad annak a helynek az életstílusába, ahol épp vagy?KS: Próbálom ezt tenni. Ismerek embereket, színészeket, akik ha elmennek egy helyszínre, akkor a lakókocsijukat átalakítják az otthonukká. Szó szerint, képeket raknak ki, meg ilyenek. Én ezt nem csinálom. Szeretek ott lenni, ahol vagyok. És úgy teszel, mintha igazából ott élnél, mintha igazából ott élnél, mintha azt mondanád, hogy ja, itt élek most. Látnod kell, hogy igazából milyen, főleg arra a másik filmre értem pl., amit New Orleans-ban csináltam.
Mi tetszett New Orleans-ban?
KS: Szerettem dédelgetni az öszvéreket, amik a Jackson Street-en sétáltak. Mondták is nekem, hogy: „Gyere, menjünk egy kört.” Én meg: „Soha, csak simogatni akarom őket. Nem fognak ezzel a valamivel körbe-körbe vonszolni.”
Milyen az, amikor anyukád felhív, és azt mondja, hogy rendezni fogok egy filmet, és azt szeretném, hogy legyél benne?
KS: Bárcsak így menne. Próbáljuk összehozni a dolgot állandóan. Ha most azonnal felhívna, és azt mondaná: „Csinálunk egy filmet”, akkor nagyon izgatott lennék. Azt hiszem a kérdés az, hogy milyen lenne az anyukáddal dolgozni. Úgy értem, hogy mi nagyon közel állunk egymáshoz, ugyanakkor mindketten nagyon-nagyon különbözőek vagyunk kreatív dolgokban. Szóval én úgy érzem, hogy klassz lenne. Szerintem igazából mi el tudnánk vonatkoztatni a családi dologtól. Úgy érzem, hogy mi mindketten nagyon szeretjük, amit csinálunk, és igazából tudnánk dolgozni valamin, és tudnánk csinálni valami igazán klasszat.
És tisztelitek egymást?
KS: Persze, naná.
Forrás
1 komment:
állat:D:D:D
Megjegyzés küldése